Az Oszmán Birodalom az egyik legnagyobb és legtovább fennálló iszlám világbirodalom volt, amely sokáig megkerülhetetlen, félelmetes ellenfélnek számított az európai nagyhatalmak szemében. Több mint 600 éven keresztül állt fenn, az 1300 körül Kis-Ázsia nyugati határvidékén kialakult, Oszmán bég által vezetett kis török fejedelemség a 16. század elejére a kora újkor egyik legnagyobb kiterjedésű és katonailag legerősebb dinasztikus birodalmává fejlődött. A birodalom több mint 600 éves fennállása alatt meghatározó szerepet játszott mind a Közel-Kelet, mind pedig Európa történelmében. A birodalom hosszú fennállása, valamint katonai, igazgatási és kulturális teljesítménye alapján méltán hasonlítható a rómaiak és a bizánciak földközi-tengeri birodalmához vagy a Habsburgok és a Romanovok soknemzetiségű birodalmához.
A birodalom különlegessége, hogy történelme során mindvégig egyetlen dinasztia leszármazottai ültek a trónon, s a szultán hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. Az Oszmán Birodalom a mai Algéria déli részétől egészen a Dunáig húzódott, a székhelye pedig Isztambulban volt. Területei magában foglalták Európában a mai Magyarország, Románia, Bulgária, Macedónia és Görögország egyes területeit, a Közel-Keleten Palesztinát, Jordániát és Szíriát, illetve Észak-Afrikában Egyiptomot és Libanont.
A kezdetek és a birodalom megalapítása
Az Oszmán Birodalom története egészen az 11-12. századig nyúlik vissza. A korabeli világ etnikai viszonyai sajátosan alakultak: a türkök például egy sokrétű és számtalan törzsre tagolódó, heterogén népcsoportot alkottak. A türkök központi területeit a 10. századig a Kaszpi tengertől keletre eső, Közép-ázsiai vidékek alkották (ma Türkmenisztán). Később azonban a 11. század során a türkök egyik legnagyobb csoportja, - akiket első nagy vezetőjük után szeldzsukoknak neveztek - Európa felé kezdtek vándorolni. A kóborlás során a szeldzsukok eljutottak egészen a Bizánci Birodalom keleti határaihoz is, ahol győzelmeket aratva (manzikerti csata - 1071) új hazát alapítottak.
A Magyarországot is fenyegető Török Birodalom alapjait egy másik, a szeldzsukoktól különböző türk népesség teremtette meg, akik szintén első jelentős vezetőjükről kapták „oszmán” nevüket. Ez a török etnikum az 1200-as évek elején, még a mai Türkmenisztán területén nomadizált. Amikor egy Szulejmán nevű vezető került a nagyjából 700 fős aprócska törzs élére, a harcias és kalandvágyó nép, Mezopotámia felé kezdett vándorolni. Az Eufrátesznél ugyan Szulejmán meghalt, ám fia Ertugrul (másutt: Ertogrül) 1227-ben átvette a törzs irányítását és tovább vezette népét Anatóliába. Az oszmánok új hazájukban a szeldzsukok és bizánciak szomszédságában telepedtek meg, kezdetben békés egymás mellett élés jegyében.
Az Oszmán Birodalom alapítója I. Oszmán volt, akiről a birodalom a nevét is kapta. Oszmán legendás hírnévre tett szert és későbbiekben róla nevezték el egész népét is. Oszmán utódja, Orhán (ur. 1324-62) is adózott még az ilkánoknak. Az első két fontosabb sikert 1326: Bursza és 1330 v. 1331: Nicea (tör-ül: Iznik) megszerzése jelentette, előbbi lett a birodalom első székvárosa.
A birodalom kiépülése és konszolidációja
Oszmán fia, Orhan (1324-1360) kihasználta, hogy a szeldzsukok egykoron egységes állama apró, önálló emirátusokra esett szét, lakosai pedig egy új és erős birodalom felemelkedésére vágyva tömegével kezdték támogatni. Ráadásul Bizánc válságban volt. Orhan hódításaival az oszmánok birodalma már 1326-ra elérte a Márvány tengert, központja pedig a Bizánctól alig 200 kilométerre fekvő nagyváros Bursa lett. Különös jelentőségű Orhán házassága a bizánci uralkodó, VI. Ioannes Kantakouzenos lányával, Theodórával, hiszen ezzel lehetővé vált, hogy beavatkozzanak a bizánci belpolitikába, s ami talán fontosabb, 1354-ben sikerült elfoglalni első európai hídfőállásukat, Gallipolit.
I. Murád (ur. 1362-89) az 1360-as évek valamelyikében eredményesen ostromolta Hadrianopolist (Drinápoly, tör-ül: Edirne), ahová áttette székvárosát. Hamarosan egész Trákia is a kezére került. A Balkán félsziget török meghódítása valójában három nagy csatában lett végleges: az első az 1371-es Marica folyónál vívott, a második az 1389-es rigómezei, a harmadik pedig az 1396-os nikápolyi csata volt. A Šar-hegységtől délre eső szerb területek török kézre kerültek, a térség uralkodó-dinasztiái a szultán vazallusaivá váltak.
Az oszmán hadsereg és közigazgatás alapjai
I. Murád alatt alakult ki az Oszmán Birodalom későbbi évszázadokra jellemző közigazgatási rendszere és hadserege is. A földterületek egy kis része örökbirtok lett, egy része egyházi kezelésben működött, a túlnyomó többség pedig a mindenkori szultán birtokaként létezett. A szultáni földek három birtoktípusba tartoztak: a khász (hász) birtokok közvetlenül a szultán földjei maradtak, és jellemzően évi 100 ezer akcsénél többet jövedelmeztek; a ziamet birtokok évi 20 és 100 ezer akcse között jövedelmező szpáhi birtokok voltak és a középvezetőket javadalmazták vele; a tímárbirtok pedig a szpáhik (török lovaskatonák) részére adott katonai szolgálati birtokként léteztek, és éves jövedelmük a 20 ezer akcse alatt mozgott. Az egyes török előkelőségek hivatali kinevezésükkor kapták meg szolgálati birtokaikat, melyet nem örökíthettek utódaikra.
I. Murád alatt jött létre a török hadsereg sajátos felosztása is, melyben fontos szerep jutott a janicsároknak. A janicsárok fiatalon gyalogos katonának állt elitharcosok voltak, akiknek egy része keresztény területekről szinte gyermekként került a szultán szolgálatába. A haderő másik részét a lovas szpáhik alkották, akik földeket kaptak szolgálataikért. A szpáhik és janicsárok mellett következtek az egyéb irreguláris egységek, mint a topcsik (ágyú kezelők), akindzsik (könnyűlovasok), és aszabok (gyalogosok). A haderőt maga a szultán vagy legfőbb katonai parancsnoka, a nagyvezír vezette, a legfőbb tanácsadó testület a diván megkérdezésével. Az ítélkezésekért a kádik és mollák feleltek mégpedig a saría (iszlám vallásjogi gyűjtemény) alapján.
A hadsereg egyik pillérét a könnyűlovas szpáhik jelentették, akik katonai szolgálatuk fejében javadalombirtokot kaptak a szultántól. A szpáhi - ellentétben az európai katonáskodó nemességgel - foglalkozását “hivatásszerűen” űzte, javadalma katonai teljesítményétől függött; továbbá bárhol és bármikor hadra fogható volt. A hadsereg másik fő alkotóeleme a janicsárok állandó zsoldosserege volt. A birodalomban általánossá vált a zsoldosutánpótlás egyedülálló török módszere: a meghódított keresztényeket sújtó török “gyermekadó” (devsirme). Három-ötéves időközönként összegyűjtötték a cseperedőben lévő, jó fizikai adottságú fiúgyermekeket, akiket néhány évre török családoknál helyeztek el. Itt megtanulták a nyelvet, hozzászoktak a nélkülözéshez, és buzgó mohamedánokká nevelték őket. Felserdülésük után laktanyákba költöztek, itt kaptak katonai kiképzést, és egész életüket kaszárnyákban éltek le.
Harcok a Balkánon és Európában
I. Bajezid (ur. 1389-1402) mind Európában, mind Kis-Ázsiában hódított. Életének legfőbb eseménye a nikápolyi csata volt. Az európai keresztény fejedelmek I. Bajezid idejére felismerték a Török Birodalomban rejlő veszély súlyosságát. Összefogtak tehát az oszmánok ellen, élükön Luxemburgi Zsigmond állt. 1396 tavaszán tekintélyes számú lovag vonult az Al-Duna vidékére. A nikápolyi csata szeptember 28-án a keresztények teljes vereségével ért véget. Európa rettegni kezdett a várható oszmán inváziótól.
Ám ekkor, a nikápolyi csata után négy évvel, váratlan fordulat változtatta meg a kontinens történelmét. 1400-ban Timur Lenk (Tamerlan) Közép-ázsiai mongol vezető, akinek érdekeit sértette Bajazid kis-ázsiai terjeszkedése, megtámadta az oszmánok birodalmát. A sorsdöntő ankarai csatában 1402. július 20-án a szultán döntő vereséget szenvedett. Timur fellépésének köszönhetően az oszmán állam megsemmisülni látszott, a teljes államgépezet összeomlott. A zűrzavaros helyzetben Európa egy időre megmenekült a török támadástól.
A mongolok okozta zűrzavaros környezetből I. Mehmed (1413-1421) emelkedett ki győztesen. Utódjának, II. Murádnak (1421-1451) az uralkodását a konszolidáció időszakának is nevezhetjük. Megerősítette az elfoglalt területek feletti hatalmát. Hunyadi János erdélyi vajda több alkalommal is legyőzött kisebb-nagyobb oszmán hadakat, ám ez nem hozott tartós területi változást. 1444. XI. 10: a várnai csatában, ahol I. Ulászló magyar király elesett, ill. 1448. X. 18-19: a II. rigómezei csatában elért oszmán siker jelezte, hogy nyílt mezei ütközetben ki az erősebb.
Konstantinápoly meghódítása és az Oszmán Birodalom fénykora
II. Mehmed (el-Fatih, a Hódító 1444-1446 között, majd 1451-1481) színre lépésével az oszmánok egy dicső korszaka vette kezdetét. A 21 éves szultán 1453-ban, közel két hónapos véres ostrom után, meghódította a Bizánci Birodalom központját, Konstantinápolyt, amely ettől kezdve Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosa lett. II. Mehmed a lerombolt és az ostrom által megviselt városban nagyszabású újjáépítésekbe kezdett. Újjászervezte az államot, a közigazgatási apparátust, a vazallusokat és a tartományokat közvetlen irányítása alá vonta.
A Bizánci Birodalom teljes története | Teljes színes dokumentumfilm
Az aranykor és Szulejmán, a Csodálatos
Az Oszmán Birodalom fénykora I. Szelim fia, I. Szulejmán (1520-1566) nevéhez fűződik, aki az „oszmánok aranykorát” hozta el. A 26 éves Szulejmán 1520-ban lépett apja örökébe. A harcias kedvű szultán nyomban hódító hadjáratokat indított: 1521-ben bevette a déli végvárrendszer legfontosabb láncszemét, azt a Nándorfehérvárt (Belgrádot), ahol 1456-ban II. Mohamed még kudarcot vallott, a következő évben elfoglalta az Egyiptom és Anatólia közti tengeri utat ellenőrző Rodosz szigetét a johannita lovagoktól. A gyászos emlékezetű mohácsi csatában, 1526. augusztus 29-én megsemmisítette a magyar seregeket, de a védtelen Budát csak feldúlta és kirabolta. Szulejmán ezután állandó és döntő befolyást gyakorolt történelmünkre: a kettős királyválasztás után Szapolyai Jánost támogatta a Habsburgok ellenében - ami érthető, hiszen végső célja Bécs elfoglalása volt. Szulejmán azonban az ősi rivális Perzsia ellen is vezetett hadjáratokat. Tiziano festménye I. Szulejmánról.
Fontosabb Szultánok és uralkodásuk
Az alábbi táblázat az Oszmán Birodalom néhány jelentős uralkodóját és uralkodásuk főbb eseményeit mutatja be:
| Szultán | Uralkodás évei | Főbb események és eredmények |
|---|---|---|
| I. Oszmán | 1299 k.-1324 | A birodalom alapítója, korai terjeszkedés Kis-Ázsiában. |
| Orhan | 1324-1362 | Bursa, Nicea és Nikomédia elfoglalása, első európai hídfőállás (Gallipoli). |
| I. Murád | 1362-1389 | Edirne elfoglalása és fővárossá tétele, Marica és Rigómező csatái, janicsárság és timár-rendszer kialakulása. |
| I. Bajezid | 1389-1402 | Nikápolyi csata győztese, vereség Timur Lenktől Ankaránál. |
| I. Mehmed | 1413-1421 | Az interregnum lezárása, a birodalom egységének helyreállítása. |
| II. Mehmed | 1444-1446, 1451-1481 | Konstantinápoly elfoglalása (1453), Isztambul alapítása, a Bizánci Birodalom végleges felszámolása. |
| I. Szelim | 1512-1520 | Hódítások keleten (Szíria, Egyiptom), a kalifa cím felvétele, Mekka és Medina megszerzése. |
| I. Szulejmán | 1520-1566 | Az „aranykor” korszaka, Nándorfehérvár, Rodosz, Mohács elfoglalása, Bécs ostroma, kulturális virágzás. |
Kereskedelem és kultúra
Az Oszmán Birodalom aranykorában a szultánság kihasználta Isztambul rendkívül jelentős fekvését, hogy növelje kereskedelmi hatalmát. Isztambul mindig is stratégiai fontosságú helyet foglalt el az Európát, Afrikát és Ázsiát összekötő kereskedelmi útvonalakon. Az oszmánok főként a távol-keleti Kínával és az itáliai Velencével kereskedtek és hatalmas hasznot húztak a Kis-Ázsián keresztül történő drága áruk forgalmából, köztük a selyemből, a festékekből és a fűszerekből. Jemen meghódítása például az oszmánok fennhatósága alá vonta a régió kávéját, amely az egyiptomi fővárosban árusítva Kairót hihetetlenül virágzó várossá tette.
Szulejmán uralkodásának idején az oszmán művészet hihetetlen mértékben virágzott. Hatalmas fejlődés ment végbe az iszlám kalligráfia, költészet, festészet, zene és kerámiaművesség terén. Emellett a matematikát, a kémiát és a filozófiát is gyakorolták, és sokan úgy vélik, hogy a mai orvostudományban használt sebészeti eszközök nagy részét az oszmán törökök találták fel. Szinán pasa stílusa alapjaiban határozta meg az Oszmán Birodalom építészetét, főként a török vallási épületek tekintetében. Szinán a legnagyobb török építész volt, aki stílusával megváltoztatta a Közel-Kelet arcát Szulejmán uralkodása alatt. Az Oszmán Birodalomban virágozó művészetek több európai művészt is odavonzottak, így például Tiziano és Bellini is sok időt töltöttek Isztambulban. Az Oszmán Birodalom legismertebb vallási épületei közé tartozik a Hagia Szófia Múzeum és a Khoraszi-templom.
Vallási tolerancia és a szultán szerepe
A vallás nagy szerepet játszott az Oszmán Birodalom életében. Bár az Oszmánok muzulmánok voltak, nem kényszerítették a meghódított népeket a hitváltoztatásra. A keresztények és zsidók vallásgyakorlását vallási üldöztetés nélkül engedélyezték. Ez hozzájárult a lakosság hosszú fennmaradásához. A szultáni cím olyan kötelességeket is magában foglalt, mint az iszlám védelmezése. Ebben az értelemben Szulejmán egyszerre vallási és politikai vezető is volt, ezért rengeteg általános iskolát építtetett a vallási és műveltségi oktatás érdekében. A keresztény Európa nagy részétől eltérően a zsidóknak nagyon fontos szerepük volt az oszmán társadalomban, és aktívan ösztönözték őket, hogy Isztambulba látogassanak.
Az Oszmán Birodalom irányítása a stabilitásról és az erőteljes központosításról volt közismert. Mindez az uralkodói család hatalmát jelképezte. II. Mehmed elrendelésével és Szinán hozzájárulásával épült fel a Topkapi palota, amely rezidenciaként szolgált az Oszmán Birodalom uralkodói számára. A szultán volt a birodalom legfőbb hadura, minden hadizsákmány egyötöd része őt illette meg. Az uralkodót teendőinek ellátásában egy tanácsadó testület, a díván segítette. A szultán teljhatalmú helyettese a nagyvezír volt, rendszerint ő volt a hadsereg főparancsnoka is.
A hanyatlás kezdete és a bukás
Szulejmán fenséges uralkodása után az Oszmán Birodalom egy fontos fordulóponthoz ért 1571-ben Lepantónál, ahol súlyos vereséget szenvedtek a Szent Liga keresztény erői ellen vívott tengeri csatában. Ez az esemény az egész világ számára egyértelművé tette, hogy a török haditengerészet többé nem legyőzhetetlen. A csata mintegy negyvenezer oszmán életet követelt és megközelítőleg kétszáz hajót semmisített meg. A lepantói tengeri ütközet az oszmán uralom végét jelentette a Földközi-tengeren. Ezt követően az európai befolyásuk lassan elhalványult, és további sikertelen hadjáratok után a birodalom évszázados hanyatlásnak indult.
A 17. század végén kezdődött a hanyatlás. A birodalom terjeszkedése lassult, gazdasági nehézségeket tapasztalt India és Európa felől. A birodalom legsúlyosabb vereségét 1683-ban Bécsben szenvedte el, amely a történészek körében az Oszmán Birodalom hanyatlásának kezdeteként van számon tartva. Az oszmánok ekkor 1529 után már másodszor próbálták meg bevenni Bécs városát, amely nagyban gátolta az Európában való terjeszkedésüket. A vereségek következményeként a terjeszkedés lelassult, és a birodalom stagnálni kezdett.
A katonai kudarcok mellett további tényezők is hozzájárultak az Oszmán Birodalom visszaeséséhez: Az Újvilág európai uralma új kereskedelmi útvonalakat is jelentett, így az európai keresztény nagyhatalmak függetlenedni kezdtek az oszmánok által ellenőrzött kereskedelmi útvonalaktól. A központi politikai ellenőrzés végül meggyengült, majd lázadások és felkelések gyengítették a politikai hatalmat szerte a birodalomban. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a 16-17. század folyamán számos szultáni szerepre alkalmatlan uralkodó került a trónra.
Az Oszmán Birodalom az I. világháborúban a németek oldalán harcolt, majd nemsokkal a háború után széthullott. Az egykori oszmán területek nagy részét a Brit Birodalom és Franciaország osztotta fel egymás között. Az oszmánok állama mintegy hat évszázadon keresztül állt fent. Egy kis határ menti bégségből három világrészre kiterjedő hatalmas birodalom lett, melynek csillaga tüneményes gyorsasággal ívelt felfelé, majd a zenitre érve egyre inkább kezdtek kiütközni gyengeségei, melyek hosszas agónia után végül bukásához vezettek.